Az építőkő fejtése és a népi építészetben történő felhasználása, illetve a kőfaragás a Kárpát-medencében itt nyúlik vissza a legrégebbi időkig.
A felszínen vagy annak közvetlen közelében elhelyezkedő tufa kiváló építőanyagnak bizonyult, mivel könnyen megmunkálható és faragható, a levegős, porózus szerkezete kőzet miatt pedig kiváló hőszigetelő tulajdonságokkal rendelkezik. A követ kézi szerszámokkal fejtették, majd lapokra hasogatták és ezeket – a még viszonylag formátlan kőlapokat – úgy helyezték egymásra minden kötőanyag nélkül (legfeljebb agyagos sár közbeiktatásával), hogy nem egy lakóház kőfalazata az 1800-as évekből a mai napig sértetlenül maradt fent.
Bogács, Szent Márton római katolikus templom
Bogács központjában áll a Bükkalja egyik legszebb épített öröksége, a Szent Márton tiszteletére szentelt római katolikus templom, amely a helyben bányászott, faragott vöröses dácittufából épült és egyes részei már a XIII. században álltak.
Ostoros, Csúnyamunka
Ostoros határában, a Pünkösd-tetőn egy furcsa kis kőépítmény bújik meg az erdő mélyén. A helyiek által Csúnyamunkának hívott méhkas alakú építményt az egriek által csak darázskőnek nevezett, édesvízi mészkőből építették. Külső oldalán a falazatban kialakított feljárat vezet az építmény tetejére. A hagyomány szerint a török időkből maradt itt ez a kőkunyhó és innen figyelhették az ostromra készülő törökök az egrieket.
A kőbányászás és kőfaragás általában nem különült el egymástól, ugyanazon tevékenység két munkafázisát jelentették. A faragással jobban is lehetett keresni, mint a fejtéssel, már csak azért sem szívesen végezték csak a bányabeli munkát. A két munka persze szorosan összefonódott: „Nem lehetett jó kőfaragó, aki a bányászáshoz nem értett, de jó bányász sem lehetett, aki nem tudta, hogy mi van a kőben. Egy kőfaragónak már a hegyben ismernie kellett a követ, mikor ránézett, már akkor tudnia kellett, mi lehet belőle.” A kőfejtés kemény, embert próbáló munka, de nem volt szakképzettséghez kötött foglalkozás. Gyakran szállt apáról fiúra.
Ahogyan az erdővidékek lakói mesterei voltak a famunkáknak, s szinte mindent el tudtak készíteni fából, hasonlóan volt ezen a tájon a kővel. Az itt élők számára a kő nem merev, rideg, nem barátságtalan ásványi anyag, hanem sajátosan élő, alakítható, mobilis, variáció gazdag élettér „szerves” része, s engedelmes, mert az itt élők ismerik, tudnak bánni vele. Így a Bükkalján több helyen, Sirokban, Demjénben és Szomolyán is népi kőfaragó központok alakultak ki. Számtalan köztéri – elsősorban szakrális témájú – szobrot, feszületet fedezhetünk fel a vidék falvaiban, illetve települések külterületein a régi dűlőutak mentén. Díszes kőfaragások nagy számban fellelhetők még napjainkban is a Bükkalja településeinek temetőiben, hol számos, akár művészeti alkotásnak is beillő faragott kő síremléket találunk a 19. századból.
