A Bükk hegység déli előterében húzódik meg szerényen a Bükkalja hullámzó dombvidéke. Ellaposodó hátaival, kitárulkozó völgyeivel észrevétlenül simul bele az Alföld pusztáiba.
Átmeneti vidék ez, két nagytáj között terül el, és számos természeti és kultúrtörténeti kincset, ritkaságot rejt. A vidék arculatát a természeti tényezők, és a velük szervesen összefonódó hagyományos népi kultúra határozza meg. A Bükkalja kialakulása, természetföldrajzi fejlődése és geológiai felépítése alapján is hazánk egyik legkülönlegesebb és legegyedibb kistájcsoportja. Alapkőzete vulkáni eredetű, mintegy 3500 négyzetkilométernyi összesült vulkáni tufa „takaró”, mely Közép-Európa legnagyobb riolittufa és riodácit borította térsége.
Az itt élők számára a kő nem merev, rideg, nem barátságtalan ásványi anyag, hanem sajátosan élő, alakítható, mobilis, variációgazdag élettér szerves része. S engedelmes, mert az itt élők ismerik, tudnak bánni vele. Egyedülálló helyi építészeti kultúra alakult ki a Bükkalján, szervesen használva az itt található vulkáni tufa adottságait, sajátos „kővilágot” hozva létre: tufába vájt borospincék, kőhodályok, barlanglakások, kőbújók, patakokon és árkokon átívelő kőhidacskák; kőfalú házak, azokhoz csatlakozó kőkerítések; kőpadok; faragott sírköves temetők; út menti feszületek, szobrok és a titokzatos kaptárkövek földje a Bükkalja. Ez a kistáj egyedülálló természeti jellege miatt a Hungarikum címet is elnyerte természeti környezet kategóriában.
